Alice Munro : Szeret, nem szeret...

Kilenc nő, kilenc sors, kilenc történet. Tárgyuk a szerelem, a szenvedély, a siker, a kudarc, a reménység, a bűntudat és a halál. Az egyik nő férjhez megy, a másik a rákkal küzd, a harmadik elárulja a nagynénjét, a negyedik eltemeti a férjét, az ötödik rátalál egy régi barátra, a hatodik meglátogatja az unokahúgát, a hetedik hagyja, hogy elcsábítsák, a nyolcadik elutazik a féltestvéréhez, a kilencedik idősek otthonába kerül.
Mindegyik történet az emberek közötti hamis hangokat tárja fel, az érzelmi bonyodalmakat, a furcsa, nemegyszer komikus vágyakat és kitörési kísérleteket.
A látszólag hétköznapi, ártalmatlan történetek egy életre rabul ejtik az olvasót, de ennél szebb rabságot senki sem kívánhatna magának.

Alice Munro Katherine Mansfieldhez mérhető novellista. AZ olvasó már néhány sor után egy lebilincselő és nyugtalanító, drámai helyzet kellős közepében találja magát, ahol minden mintha egy elkerülhetetlen tragédia felé haladna, hogy aztán várakozásainkat meghazudtolva valamilyen egyszerre szomorkás és felemelő feloldáshoz jusson el. Rengeteget tud az emberekről, ironikus és megbocsátó, stílusa áttetsző, a szerző szinte eltűnik mögötte. Nagyszerű olvasmány.

"Minden azzal kezdődött, hogy egyik nap, iskolába menet, Sabitha azt mondta:
- Gyerünk a postahivatal felé. Fel kell adnom egy levelet a papámnak.
Együtt mentek iskolába, együtt jöttek hazafelé mindennap. Néha csukott szemmel lépdeltek, vagy hátrálva. Néha, amikor szembejött valaki, halandzsanyelven sustorogtak, hogy zavarba hozzák a járókelőket. A jó ötletek javarészt Edithtől származtak. Sabitha egyetlen hozzájárulása az az ötlet volt, hogy írjuk le egy fiú nevét, aztán a magunkét, a mindkettőben előforduló betűket húzzuk ki, a maradékot pedig számoljuk meg. Ezt a számot aztán az ujjainkon soroljuk, és közben mondogassuk, hogy szeret, nem szeret, szívből, igazán, míg ki nem derül, mi az igazság veled meg az illető fiúval.
- Jó vastag levél - állapította meg Edith. Mindent észrevett, mindent megőrzött az emlékezete, villámgyorsan eszébe véste a tankönyvek egész oldalait, a többi gyerek ezt holmi fekete mágiának tulajdonította. - Ennyi írnivalód volt a papádnak? - tudakolta meglepetten, mert ezt maga sem hitte.
- Én csak egy oldalt írtam - tapogatta meg a levelet Sabitha.
- Aha - bólintott Edith. - Aha.
Mi az, hogy aha?
- Lefogadom, hogy ő is tett bele valamit. Mármint Johanna.
Ebből pedig az következett, hogy a levelet nem vitték egyenesen a postahivatalba, hanem eltették, és tanítás után Edithék házában gőz fölött kinyitották. Bátran művelhettek ilyeneket Edithéknél, mert az édesanyja egész nap dolgozott a cipőjavító műhelyben."