Fodor István: Őstörténet és honfoglalás

Az ember egyik legfontosabb mentális tulajdonsága az emlékezés. Emlékezés arra ,ami velünk, és arra, ami őseinkkel történt. Emlékeink egyik része megélt élményeinken alapszik, a másik része átörökített tudás. Ezt a tudást részben közvetlenül kapjuk szüleinktől, nagyszüleinktől és tágabb emberi környezetünktől, részben a múlt különféle reprezentációiból - szépirodalomból, filmekből, képzőművészeti alkotásokból, zenéből és nem utolsósorban a történelemkönyvekből - merítjük. A múltról alkotott tudásunk nem állandó. Az például, hogy Trója nem Homérosz fantáziájának a szüleménye, hanem valóságos város volt a Dardanellák déli bejáratánál, csak a 19.század utolsó harmadában bizonyosodott be Heinrich Schliemann ásatásainak köszönhetően. De módosulhat múlttudatunk ezért is, mert a mindenkori jelen által meghatározott értékeink, szempontjaink és kérdéseink, amelyekkel a múlt felé fordulunk, változnak. Az 1526-os mohácsi katasztrófát 16. századi eleink például döntően még vallási hovatartozásuk perspektívájából értelmezték. A protestánsok kövében ennek megfelelően a "faragott képekhez" imádkozó pápisták, a katolikusok által pedig az "eretnekség" és a "hitben való tévelygés+ tétettek bűnbakká. A vereség isteni büntetésként való értelmezésében azonban nem volt különbség közöttük. A történelmi változások e világi tényezőkre való visszavezetése és a "múlt nyomainak", vagyis a forrásoknak a kritikai vizsgálata a reneszánsszal kezdődött, a felvilágosodással folytatódott, és - még ha a vallásosság és a transzcendencia bizonyos elemei meg is maradtak - a 19. század második felére vezetett egy önálló, saját módszertannal és intézményi háttérrel rendelkező szaktudomány kialakulásához.