Laczkó Géza: Pest és a nők I.

A Laczkó-novellák gazdag, sokarcú világából - szinte irányjelző csúcsként - három témacsoport emelkedik ki; az egyik a történelem: ez az írót regényekben, novellákban, tanulmányokban, egész pályáján végigkíséri. Történelmi novelláiban nem a nagy államférfiak, népek állapotára kiható helyzetek érdeklik, hanem a meztelenre vetkőző hétköznapok. Hágár, a kis szolgáló, méhében hordott fiáért visszaalázkodik Ábrahám sátrába; a Tomi piacán ácsorgó kiszolgált legionárius, a jazig puszták fia, azt keresi, aki majd ősei szokása szerint temeti el; Madame Talleyrand utolsó kalandját szövögeti... Laczkó nagy légkörteremtő erővel, hitelesen idézi meg régi korok alakjait, s bekalandozza szinte az egész magyar és európai történelmet.
Saját korához szigorúbb, ahogy - másik fő témájaként - félresiklott életek fölé hajol, részvéttel és ítélkező szándékkal egyszerre. Szerencsétlen páriák e hősei, akár előkelő kastélyok, akár szegényházak lakói. Mind menekülnek - áporodott hálószobákból, karrierek hazug siker kulisszái mögül. A novellák azt a pillanatot ragadják meg, amikor rádöbbennek: örökre elromlott az életük; a fullasztó polgári világban a megalkuvás és menekülés egyaránt csak tragédiához vezethet.
A szerelem - harmadik főtémaként - a menekülés egyik eszköze. A novellákban sokféle alak, típus, élethelyzet jelenik meg: az alázatos, rabszolgaként meghódoló nő, a frigiditás önkínzó játékosa, az érzéseivel szemérmesen meghúzódó, boldogtalan asszony, a fizetett szerelemből családi fészekre vágyó, csak "nyári feleség", a polgári jólét bástyái mögül kirándulgató úrinő, s a többiek: a pesti utcán kavargó, pénzre, csókra, mámorra éhesek, az öregség partjára sodródók, akik mentőövként kapnak a boldogság után.
Laczkó novelláit a témagazdagság, az emberi sorsok sokfajta megközelítése jellemzi. A formák fölényes biztonsága, ahogy az évtizedek során hőseire kérgesedett magatartást egyetlen drámai helyzetben oldja föl, félrecsúszott pályáknak szab új irányt: az elegáns, könnyed stílus, amely jól illeszkedik a mondanivalóhoz: s mindenekelőtt a szemlélet frissessége, amellyel az író a megszokott, a szokványos mögött fölfedezi a meglepőt, a tettek, szándékok nem is sejtett titkos rugóit.