Len Wincott: Őfelsége tengerésze

Nagyon szegény munkáscsaládból származom. A kritikusok szerint manapság nehézkes dolog ezzel kezdeni egy önéletrajzi írást. Meglehet, de szerintem ez a kezdő mondat legalább eredeti, mert színtiszta igazság, amihez egész történetemben ragaszkodni kívánok. Mint minden egyéb, az önéletrajzi művek is megváltoztak. Évekkel ezelőtt ritkán vetettek papírra ilyesmit, rendszerint az a kevés mű is kékvérű ivadékok tollából származott. Ők főleg azt bizonygatták, hogy egyik ősük Boadiceával együtt perzselte föl a római kori Londont. Mostanában más dolgokról szólnak ezek az írások, ma már nem töltenek ki oldalakat, a bálok, estélyek és más arisztokratikus kedvtelések. Az önéletrajzíró - zsonglőrködve a szavakkal - előkelő, de szűkös körülmények között fölcseperedett entellektüel benyomását igyekszik kelteni, aki borotvaélen táncolva gyűrte le egyetemi éveit. Később mindig kiderül, hogy egyszerre csak felbukkan egy nagynéni, hogy kifizesse az adósságot, máskor meg szeretett unokaöccsének küld egy kis hazai vadpecsenyét. Ez valóban nagyon megható, és az ember már-már sajnálja az írót azért a nyomorért, amely meggátolta, hogy kocsit vegyen - mármint a harmadikat. Ezek az álnyomorban tengődő úriemberek, valahányszor barátjuk betoppan egy kis csevegésre, különös nyelvi fordulatokkal élnek, például: "Mit innál, kérlek?"